2015. augusztus 11., kedd

1.Rész - Csoportfoglalkozás felsőfokon 2/1

Eloise nagy sóhajjal lépett be a Saint Peter Gyermekpszichiátria épületébe. Mindenhol magas, hófehér falak emelkedtek, végig a hosszú folyosókon. Bal oldalra nézve egy vörös hajú recepcióst pillanthattunk meg, aki látszólag nem élvezte hogy mentálisan beteg gyerekeket kell kísérgetnie, le-fel. Beesett szemei most szinte golflabdaként emelkedtek ki üregükből, olyannyira bámulta meg az ajtón belépő lányt. Először rosszul kezdte magát érezni a nő pillantása miatt, majd mikor megtalálta a hangját -pár másodperc elteltével- ,megszólalt.
-Elnézést, én a...csoportfoglalkozást keresném.-szólalt meg a vártnál vékonyabb hangon és várakozóan nézett az előtte ülő nőre. Így elsőre egyáltalán nem tűnt szimpatikusnak, valószínűleg a festett hajkoronája és kidülledt szemei miatt. Most sokkal inkább tűnt egy gonosz bohócnak mint egy kapuzárási pánikban szenvedő negyvenes nénikének.
-Oh, persze. Biztosan te vagy Eloise.-húzódtak vissza a szemei egy pillanat alatt normális méretűre, és Eloise megesküdött volna arra hogy ez a recepciós, ilyen képességekkel lehetne egy gyíkember is. Mosolyogva kezdett kutakodni a mappák között, majd nemes egyszerűséggel kirántott egyet és hangosan felolvasta a fent írt nevet.
-E-lo-ise A-ve-nue.-szótagolta el ritmusosan és kinyitotta a barna tömböt.-Menj egyenesen a folyosón, az első kereszteződésnél fordulj balra, és ott pedig menj be a második ajtón.-hadarta el gépiesen, pont mint egy navigátor. A lány enyhe mosolyt festett fel az arcára, és elindult a megadott irányba. Szerencsére szinte azonnal megtalálta az ajtót, amit keresett és egy apró sóhajt eleresztve kopogott majd nyitott be a nagy terembe. Az összes tekintet rá szegeződött és minimum 6 ember próbált vele szemkontaktust létesíteni, mindannyian sikertelenül.
-Eloise! Milyen jó hogy eljöttél! Gyere, van itt neked egy hely!-állt fel egy göndör hajú. szakállas fazon a körberakott székek közepén. Eloiseba már beleégett a pszichiáter széles mosolya, amivel mindig üdvözölte, így már oda sem kellett néznie hogy tudja, újra ezt az arckifejezést öltötte magára. A férfi kérésére lassan megindult, és leült az első üres műanyag székre amit talált. Pár perc múlva már tovább folytak a magánbeszélgetések, egészen addig míg az orvos, nevén nevezve Dr. Aaron David Clarkson el nem csendesítette a "tömeget".
-Miért nem mutatkoztok be az új vendégünknek?-intett jobb kezével a lány felé aki éppen az őt körülvevőket tanulmányozta. Festett arcú, gyilkos tekintetű 9 éves helyett, pár tizenéves goth stílusú tinédzsert, vagy emot kapott, szerencséjére. Egy szőke hajú lány állt fel elsőnek, nagy mosollyal az arcán. Nem volt csúnyának mondható, de a beesett arca miatt nem lehetett a fiúk kedvence. Nagy, barna íriszekkel meredt Eloisera, majd vékony hangon szólalt meg.
-A nevem Maddison Parker, annyira örülök annak hogy végre valaki normális kinézetű érkezett közénk.-sóhajtott fel, látszólag boldogan de Aaron egy kézmozdulattal ültette le. Tetszett neki a szöszi, ezért is egy enyhe mosoly kúszott az arcára és a pszichiáterére nézett aki bátorítóan mosolygott rá. Úgy látszik most ő következik.


2015. július 20., hétfő

Prológus avagy mikor minden megváltozott

-Ne egyél már ennyit. Dagi vagy.-nyomta meg nevetve a hasamat miközben éppen az utolsó darab krémest tömtem be a számba.-Mindjárt jövök.-állt fel és kisietett a konyhába. Dagi. A hasamra néztem majd a kezemben lévő illatos süteményre. Levágtam az édességet az előttem lévő ezüsttárcára mire egy apró csattanással az oldalára fordult. Hirtelen jött hányinger kapott el ahogy belepillantottam a tévé melletti tükörbe. Dagi vagy.-hangzott el újra a fejemben Chrissy mondata. Az agyam újra és újra lejátszotta a képsort és mellé még a hanghatást is. Köszi agy, tudod hogy imádlak.
-Chrissy, egy kicsit rosszul érzem magam, azt hiszem hazamegyek. Rendben?-álltam fel hirtelen a helyemről és kikiáltottam az éppen sminkelő barátnőmnek.
-Nyugodtan. Mi a baj?-nézett rám fél szemmel és tovább kente a már amúgy is tökéletes bőrét. Vörös rúzst vitt fel nagy, telt ajkaira majd a sminkes tincsek elkerülése érdekében nagy copfba kötötte aranyszőke haját.
-Egy kicsit hányingerem van, a tegnapi sushi lehet az oka.-kerestem tökéletes kifogást a problémámra majd mögé álltam.-Minek kell neked ennyi smink? Ezek nélkül is szép vagy.
-Attól hogy te nem akarsz szebb lenni, nem kell megszólni mások szokásait. Veled ellentétben én adok a külsőmre.-dörzsölte meg arcát egy nagy ecsettel. Könnyes szemeimet látva realizálta hogy ezzel érzékeny pontra tapintott. Letöröltem egy éppen legurulni akaró könnycseppet majd felé fordultam. Nagy erőt vettem magamon. Betelt a pohár és ezt ő is tudta. Elegem lett a folyamatos piszkálódásból, a megalázásból és abból a fájdalomból amit ő nyújtott nekem barátsága jeléül.
-Igazad van. Sajnálom hogy én nem adok a külsőmre ,mert nem vagyok egy olyan plasztikpicsa mint te. Ezzel végeztünk. Többet ne hívj át ha éppen egyik hímringyód se jön át, és már csak én maradtam.-mondtam határozottan mintha ez egy teljesen egy megszokott dolog lenne. Eltátotta a száját majd remegő ajkakkal mutogatott a bejárati ajtó felé.
-Takarodj innen!-sipította és határozottságát egy nagy dobbantással erősítette meg.-TAKARODJ!-ordította mire én csak nagy mosolyt öltöttem magamra és gyors léptekkel a nagy faajtóhoz léptem.
-Óh, és még valami. Remélem a hétvégén megint úgy megbasznak hogy két hétig ne tudj lábra állni. Picsa.-csaptam be magam után az ajtót majd a biciklimre felpattanva tekertem hazáig. Lihegve toltam be a járművemet a garázsba majd egy jóleső sóhajjal nyitottam ki az ajtót.
-Megjöttem!-kiáltottam kissé rekedten majd a lépcsőn felszenvedve magam mentem fel az emeleti fürdőbe. A mosdókagylóra támaszkodva néztem magamra a tükörben.
-Miért is próbálkozol erősnek mutatni magad? Ugyanolyan gyenge vagy mint voltál.